BETHLEN-KASTÉLY

Bonyha először 1291-ben jelenik meg az írott forrásokban, Bahna formában. A középkorban jelentős településnek számított, ugyanis 1405-ben már mezővárosi rangot viselt és vásártartási joggal rendelkezett. Középkori várát castellum Bohnya néven 1495-ben említik először a források. Ez a vár valószínűleg nem a jelenlegi kastély helyén állt és mára teljesen elpusztult. A település legfontosabb birtokosai a 14–15. század folyamán a losonci Dezsőfi, a losonci Bánffy, a nádasdi Ungor és a Bátori családok voltak. Bonyha a 15. század végén került bethleni Bethlen (III.) Miklós tulajdonába és egészen az  1949-es államosításig a család tulajdonában maradt.

A bonyhai Bethlen-kastély történetében öt jelentős építkezési periódus különíthető el. Az első építkezés a birtokszerző Bethlen (III.) Miklós fiának, Bethlen Farkasnak a nevéhez köthető, aki létrehozta a jelenlegi kastély magját képező, L alaprajzú, háromszintes épületet. Az építkezések emlékét egy 1545-ös faragott kőtábla őrzi, mely jelenleg a kastély egyik termének falát díszíti. Bethlen Farkas Szapolyai János és János Zsigmond híveként jelentős politikai funkciókat töltött be, többek között Izabella királyné tanácsosa volt. Kiterjedt birtokokkal rendelkezett, melyek közül a legjelentősebb Bethlen volt, viszont Bonyha is kedvelt tartózkodási helyének számított. 1552-ben utódok nélkül hunyt el, így birtokait a bethleni Bethlen család másik ágából származó Bethlen Elek örökölte.

A kastély második nagyszabású átalakítása több, mint egy évszázaddal később, az 1670-es években történt, amikor Bethlen (IV.) Ferenc fiának, Bethlen (II.) Eleknek a megrendelésére az L alaprajzú épület köré szabálytalan négyszög alaprajzú erődítményt építettek. A védőfal sarkait nyolcszög alaprajzú, bástyaszerű tornyok erősítették és impozáns kaputoronnyal rendelkezett, kívülről vizesárok övezte. Bethlen (II.) Elek a 17. század végi Erdély politika- és kultúrtörténetének egyik kiemelkedő személyisége. Politikai karrierje az 1670-es évektől kezdődően rohamosan ívelt felfelé: 1675-től Belső-Szolnok vármegye főispánja, 1680-tól a fejedelmi tanács tagja, 1692-tól pedig a rendek országgyűlési elnöke volt. A főúr Bonyha előtt másik két birtokán, Keresden és Bethlenen is építkezést folytatott. Kulturális tevékenységének legjelentősebb eredménye az 1684-ben, Keresden alapított nyomda volt, mellyel elősegítette testvére, Bethlen Farkas Erdély történetéről írt könyvének, a Historia de rebus Transylvanicis-nek a kiadását. 1696-ban bekövetkezett halála után birtokait fia, Bethlen (III.) Elek örökölte. Bethlen (III.) Elek a Rákóczi-szabadságharc idején a fejedelem szűkebb köréhez tartozott, így a szabadságharc bukása után még a lengyelországi emigrációba is követte Rákóczit. 1711-ben kapott kegyelmet és térhetett haza Bonyhára, ahol szembesült az osztrák csapatok okozta pusztításokkal. Ekkor készítette el a birtok részletes összeírását és leltárát, majd megkezdte a kastély helyreállítását. A források hiányában nem ismert, hogy (III.) Elek konkrétan milyen munkálatokat végzett az épületen, de minden bizonnyal az apja által megkezdett erődítést fejezte be és a belsőket alakította ki. Apa és fia építkezéseinek egy 1719-es kőtábla állít emléket, ami jelenleg a kastély emeleti dísztermének bejárata fölött, másodlagos helyén található.

Az L alaprajzú kastélyt a 18–19. század fordulóján déli irányban egy rövidebb szárnnyal bővítették, a homlokzatokat pedig klasszicizáló késő barokk stílusban alakították át. A saroktornyok elé háromszögű oromzattal koronázott rizalitot építettek és kupolaszerű, tört tető került rájuk. A barokk átalakítás a belsőre is kiterjedt: földszinti termeket beboltozták, a reprezentatív termekhez pedig pedig volutákkal és növényi indákkal tagolt rokokó ajtókat helyeztek.

A kastély a 19. század közepén, Bethlen (VII.) Farkas idején nyerte el jelenlegi, historizáló homlokzatát. Ekkor épült a délnyugati főhomlokzat elé a kiugró, háromszögű oromzattal ellátott, díszesen képzett középrizalit. Az oromzat középpontjában kapott helyet az építtető házaspár, Bethlen (VII.) Farkas és felesége, Teleki Róza kettős címere. Az átalakítások ekkor nem érintették az erődítést és a tornyokat. Bethlen (VII.) Farkas az 1850-es évek kivételével élete végéig aktív szerepet vállalt a politikában és a közéletben. Az 1848-as szabadságharc után perbe fogták és 1850-es szabadulása után egy ideig rendőri felügyelet alatt élt Bonyhán, ahol tanulmányaira, a gazdaságára és a kastély csinosítására fordította idejét. Szenvedélyes gyümölcstermesztő volt, egyike Erdély legkiválóbb pomológusainak.

 Bethlen (VII.) Farkas halála után a birtokot fia, Bethlen Árpád, Küküllő és Maros-Torda vármegye főispánja örökölte. Hozzá köthető a kastély utolsó átalakítása az 1890-es években. Ekkor készült el többek között a főhomlokzat árkádokon nyugvó, balusztrádos terasza és a terasz mögött nyíló emeleti díszterem belső dekorációja: a faragott faburkolat és a kazettás mennyezet. Bethlen Árpád apja szenvedélyét követve mintagazdaságot alakított ki Bonyhán. 1912-ben bekövetkezett halála után a birtokot fia, Bethlen (VII.) Ádám örökölte, ő volt a kastély államosítás előtti utolsó tulajdonosa. Felesége losonci br. Bánffy Judit volt, akitől három fia, (VII.) Gábor, (VIII.) Farkas és (VIII.) Ádám született.

A Bethlen családot 1948-ban lakoltatták ki bonyhai otthonukból, ezt követően egy ideig inasuknál húzták meg magukat, majd dicsőszentmártoni birtokukra költöztek. Miután 1949-ben a dicsőszentmártoni birtokot is államosították a család Hátszegre került kényszerlakhelyre. A házaspár élete hátralévő részét ott töltötte, fiaik azonban külföldre emigráltak. (VII.) Gábor a Budapesti Tudományegyetemen geológiát tanult, majd Bécsben doktori címet szerzett. 1945-ben vándorolt ki Argentínába, Buenos Airesben hunyt el 1993-ban. (VIII.) Farkas a bécsi egyetemen szerzett gépészmérnöki diplomát. 1936-tól a Dicsőszentmárton melletti Ádámoson gazdálkodott, majd a második bécsi döntést követően Budapestre költözött. 1945-ben vissszatért Bonyhára, majd az államosítást követően szüleivel együtt Hátszegre került. Egy ideig orvosi műszerek készítésével foglalkozott Bukarestben, 1957-ben azonban kormányellenes felkelés vádjával börtönbe zárták. 1966-ban szabadon engedték és egyirányú útlevéllel száműzték az országból. Először Londonba, majd Ricsmondba költözött, ott hunyt el 2002-ben. (VIII.) Ádám a közgazdasági egyetem elvégzése után Budapestre költözött, majd egy ideig egy Teleorman megyei tüdőkórház könyvelőjeként dolgozott. Az 1960-as években őt is száműzték az országból, családjával Londonban telepedett le. Testvérei közül egyedül ő alapított családot: feleségétől, Jendrassik Évától két leánya született, Fruzsina és Julianna.

A bonyhai kastélyban 1955-ig általános iskola, majd megyei gabonabegyűjtő központ működött. 1958-ban a bonyhai termelőszövetkezet költözött az épületbe. A kastély állapota sokat romlott ebben az időben, külső díszítőelemeit eltávolították, berendezését pedig elhordták. Erődítmény jellege teljesen megszűnt, miután a védőfalakat és a tornyokat lebontották, ezek anyagából épült fel a környező falvak számos háza. A kastély melléképületei is megsemmisültek az évek során. Az udvar egy részét beépítették: lakóházakat, tsz székházakat, iskolát, ortodox templomot és rendőrörsöt emeltek a területre.

A rendszerváltást követően a helyi polgármesteri hivatal használta az épületet. A kastélyt és a hozzá tartozó birtokot 2008-ban kapta vissza Bethlen (VIII.) Ádám leánya, Fruzsina, aki a Református Egyházkerületnek adományozta az együttest. A kastély és a kert restaurálása 2020-ban kezdődött és 2023-ban fejeződött be. Az együttes 2013-tól az Erdélyi Református Nőszövetség gondozásában van és különböző kulturális eseményeknek ad otthont.

A kastély jelenlegi, historizáló homlokzata az ún. félköríves stílust (ún. Rundbogenstil) képviseli, megjelenésében a román kor és a reneszánsz formavilágából inspirálódó építészeti elemek dominálnak. A kastély szabálytalan alaprajzzal rendelkezik. A nyújtott téglalap alaprajzú főszárny hosszanti oldalához csatlakozik a kiugró középrizalit, északi sarkához pedig egy nyolcszögű torony és egy ahhoz kapcsolódó épületszárny ízesül. A délnyugatra néző főhomlokzatot a háromtengelyes középrizalit hangsúlyozza, ami erőteljesen kiugrik az épület tömegéből. A középrizalit alsó szintjén, a főbejárat előtt, egy szegmensíves árkádokkal tagolt kocsiáthajtó húzódik, melyre az emeleten a balusztrádos terasz támaszkodik. Az erkélyre egy nagyméretű, félköríves ajtó vezet, melyet kétoldalt 1–1 félköríves ablak szegélyez. Az emeleti három nyílás ívét növényi ornamentikájú szemöldökpárkányok emelik ki. A középrizalitot háromszögű oromzat koronázza, melynek orommezejét az átépítést megrendelő házaspár, Bethlen Farkas és Teleki Róza korona alatt egyesített címere díszíti. A középrizalitot kétoldalt 1–1 lizéna keretezi. Korabeli rajzokról ismert, hogy a kastély a 19. században neogótikus részletekkel is rendelkezett, a háromszögű oromzat párkánya alatt csúcsíves, vakmérműves fríz futott végig, az erkélyre pedig egy impozáns, mérműves ajtó vezetett. A neogótikus főhomlokzat minden bizonnyal a bonchidai Bánffy-kastély példáját követte.

A főbejárat mögött helyezkedik el az egykori Nagyterem, melynek ajtaja fölött az 1545-ös építkezést jelző kőtábla látható. Az emeletre kétkarú, kovácsoltvas korláttal rendelkező lépcső vezet. Az emeleti lépcsőházból nyílik az egykori Díszterem, melynek ajtaja fölött az 1719-es építkezés emlékét őrző kőtábla helyezkedik el. Az emeleti díszterem máig a kastély legreprezentatívabb terme, igényesen képzett, neoreneszánsz stílusú faburkolat borítja és kazettás mennyezet fedi. Míg a földszinti termek boltozottak, addig az emeleti termek síkmennyezettel rendelkeznek.

A kastély valamikor erődített volt: magas védőfal övezte, melynek négy sarkán 1–1 nyolcszögű saroktorony emelkedett. A tornyok közül mára csupán az északi maradt fent, ami utóbb hozzáépült a kastélyhoz. Az együttes díszes, barokk stílusú kaputoronnyal is rendelkezett, melyben a gróf dolgozószobája és a könyvtár kapott helyet. Az udvaron a lakóépületen kívül számos melléképület helyezkedett el, többek között a konyha, a sütőház, az asztalos-, kovács- és kerekesműhely, illetve a versenylovak tenyésztésére alkalmas nagyméretű istálló. Ezek mind a védőfalhoz voltak hozzáépítve. Az együttes körül impozáns park terült el, ahol pavilonok, mesterséges tavak, teniszpálya és üvegház kapott helyet. Emellett veteményeskertek és óriási gyümölcsösök tartoztak a birtokhoz.

Bonyhán egykor két kastély állt. A ma is álló épület a régebbi, melynek alapjait 1545-ben tették le. A későbbi kastélyt Bethlen (IX.) János kancellár építtette 1675-ben. A zárt alaprajzú, késő reneszánsz épület négy sarkát kör alakú tornyok szegélyezték, így erős hasonlóságot mutatott a küküllővári Haller-kastéllyal. Az épület a 19. században már üresen állhatott, ugyanis amikor Bethlen Árpád az 1880-as években szeszgyárat létesített a birtokon, a kastély emelete szolgálati lakásként működött, a földszintet pedig gabona tárolására használták. A kastély mára csupán rajzok és archív felvételek alapján ismert, ugyanis a család a két világháború között lebonttatta. Ebben a kastélyban született 1700-ban Bethlen (IX.) János kancellár unokája, az irodalmi munkásságáról ismert Árva Bethlen Kata.

A jelenleg is álló bonyhai kastélyhoz további két művelődéstörténeti érdekesség kapcsolódik. 1551-ben Tinódi Lantos Sebestyén vendégeskedett az újonnan épült kastélyban. Látogatását Az udvarbírákról és kulcsárokról c. versében örökítette meg, kiemelve, hogy a házigazda rossz minőségű borral kínálta: „Kis-Kököllő melett Bethlen Farkasnak/ Bonyhai házánál megíratának/ Mert versszörzésben Sebők deáknak/ Nem úr hírével büdös bort adának.”

Berzsenyi Dániel Melancholia című verse egykor a bonyhai angolkert műbarlangjának falát díszítette. A vers kéziratát Döbrentei Gábor mutatta be özvegy gr. Bethlen Ádámnénak, akinek annyira elnyerte a tetszését, hogy elrendelte annak kőbe vésését. A grófné szándékáról Döbrentei levélben értesítette Berzsenyit: „(…) Felolvastam a <Melancholiát>. A grófné szeméből elandalodás könye csillant ki. <Ah! ez nagyon szép, szóla, köszönöm közlését. Kőlapra fogom vésetni ‘s ide tétetem tábláját e grottába, az épen ide való> stb. Én pedig megörvendeztetem ezzel Berzsenyit, mondám. S íme teszem. A grófné azt hagyá meg, írjam tiszteletét, s ezennel azt is teljesítem.” A grófné elismerése nagy hatást gyakorolt Berzsenyire, aki apjának is örömmel számolt be az őt ért megtiszteltetésről: „Egy kis dalom pedig gróf Bethlen Ádámnénak kezébe jutván, úgy megszerette azt ezen erdélyi, nagyfényű dáma, hogy darabomat, melynek Melancholia a címe, az ő igen szép anglus kertjének egy grottájában kőre vésette. Kedves Atyám Uram, ily temjéneket, ily megtiszteltetéseket még magyar író nem kapott! Az ilyenekkel dicsekednem Atyám Uram előtt nékem szabad és kötelesség is, mert énkívülem ennek senki inkább nem örülhet, mint Atyám Uram.” A kőlap az angolkerttel és a műbarlanggal együtt semmisült meg az államosítást követően.

1. B. Nagy Margit: Stílusok, művek, mesterek. Művészettörténeti tanulmányok. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1977.
2. Bicsok Zoltán – Orbán Zsolt: „Isten segedelmével udvaromat megépítettem…” Történelmi családok kastélyai Erdélyben. Gutenberg Kiadó, Csíkszereda, 2012.
3. Biró József: Erdélyi kastélyok. Új Idők Irodalmi Intézete, Budapest, 1943.
4. Fülöp Zsuzsanna: A bonyhai Bethlen-kastély. XIII. Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencia. 2010.
5. Onder Csaba: Berzsenyi Dániel és az angolkert. In: Irodalmi Magazin. 11. évf. 3. sz. 2023. 28–34.
6. Sisa József: Kastélyépítészet és kastélykultúra Magyarországon a historizmus korában. Akadémiai doktori értekezés. Budapest, 2004.
7. Tanászi Árpád (szerk.): „A tisztességes hírnév örökös vagyon” – a múlt a jövő forrása. A bethleni Bethlenek. 2023.